bevettem ket doboz mozarint. nem birtam mar. bocs
ma mintha meggondoltam volna magam. i can't even stick to a decision. nincs bennem semmi jo. utalok mindent magamban. belevagtam a hajamba, kb 3 centis most ott. orulet. nem irok tobbet.
kivalasztottam egy datumot a tegnap, ma meg mind elobbre hoztam, mert kompromisszumot kell kotni, nem lehet ebben is mindig az, ami a tobbieknek jobb. ez amugy is egy egoista cselekedet, kicsit magamra is gondolnom kell. de hat ugye azert ne legyen unnepek alatt, karacsony korul vagy szilveszter elott, ne legyen zaraskor vagy zaras elott, ne legyen szulinap vagy szulinap kornyeke, sot nevnap vagy hazassagi evfordulo se, mert akkor elrontom az unnepet vagy a zarast, es ne legyen olyan nap se, amikor valamelyik exemmel valami fontos tortent, hogy senki se vegye magara. mindenkit hibaztatok ugyan egy kicsit, mert sokan itt lehetnenek most velem es foghatnak a kezem s megsincs itt senki, pedig elvileg fontos vagyok nekik. de kozben meg nem hibas senki azert, mert en igy vagyok. hiszem azt, hogy ez egy betegseg, ami nem csak a korulmenyek miatt alakul ki. egyesekben egyszeruen benne van a szomorusag es a remenytelenseg. megszuletnek es az elso gondolatuk az, hogy jobb volt az anyamehben, engedjetek vissza es ezert sirnak fel. mert annyi ember van, aki nalam sokkal nehezebb dolgokon ment keresztul es megis megvan, eldegel. en meg itt vagyok es evek ota haldoklom. eljutottam oda a nyaron, hogy egy honapban csak haromszor-otszor voltam rosszul es csak ergyszer akartam meghalni. de legtobbszor nem igy vagyok, hanem akar napi otvenszer is szetesek, mint ma is. mindegy az, hogy utcan vagyok, munkaban, lengyeloran, boltban vagy itthon. es megint megjelentek az orulet jelei, amik csak akkor vannak, amikor igazan semmi mas nincs mar. amikor ugralok az agyon siras kozben es orditom az alvinek kurva eletet vagy amikor a foldre kuporodva, fejemet a hideg padlora teve zokogok vagy epp csendben korozok az ujjammal a falon es szamolom a vonalakat vagy ami meg sosem volt szombatig: puzzle-ezes kozben dudolom a szekeny himnusz refrenjet. nem ismerek magamra megint, mint evekkel ezelott, amikor vegul eldontottem, hogy elmegyek pszichiaterhez. akkor meg jol akartam lenni. most mar nem akarok
Meset mondj es fogd kezed koze szetfolyo arcom
Nincs mar mese, nincs mar virag, levego es jovo, nincs mar semmi, csak kin es konny es faradtsag. Meg kod, az van neha. Es a sirastol, nem alvastol van fejfajas es egyeb fizikai tunetek, reszketes, hanyinger. Fogytam megint. Hetente. Halasztgatom meg, mert szepen kitalaltam, tokeletesen, pont nekemvaloan, de nincsenek meg a hozzavalok. Telre semmit nem tudok kitalalni, meg meghalni sem lehet telen. Csak termeszetesen talan, de az nem jon el. Akit meg a halal sem akar, az mit tehet, mit remelhet. Unnepekre korhaz lesz, ha befogadnak es nem tul draga. Attol felek, rosszabbul leszek ott bent. Es attol is felek, hogy jobban leszek. Milyen beteg ez az egesz depresszio. Ha rosszabbul leszek, legalabb beleorulok, mar ugyis mindegy. Ha jobban leszek, legalabb konnyebb lesz turni. Ugyis mindegy minden. |
|