Két napja szomorkás az ég reggelente. Úgy vártam már, hogy essen, és ma elkezdett végre. Pont akkor, amikor letettem a telefont és kiadtam egy fájdalmas nyögést az arcomon lecsúszó krokodilkönnyek mellé. Talán nem jó ez a szó, krokodilkönnyek. Azok felületesek szoktak lenni, az enyémek meg valahonnan nagyon mélyről áradtak. Megnyugtatott kicsit, hogy az ég is együttérez. Kinyitottam az ablakot, kiültem a párkányra és kidugtam a jobbkezem amennyire csak tudtam. A pizsamám ujja vizes lett, de mit számít, ami kint történik velem, amíg bent ennyi szomorúság van.
Van két telefonszámom, a héten hátha ráveszem magam és felhívom az egyiket. Jobb előbb, mint később. Nem tudom, hogy végleg ide fogok írni vagy ez csak egy átmeneti időszak, de most nem tudok oda, ahova eddig. Igazságtalannak tartom, hogy olvassák az [egyes] emberek, én meg nem tudok róluk semmit. Persze, csak én tehetek arró, hogy írok, meg nem muszáj nekem feltenni ezt a netre, de az írásra szükségem van, s ha csak a gépemen van, nem látom az értelmét és abbahagyom.
Van két telefonszámom, a héten hátha ráveszem magam és felhívom az egyiket. Jobb előbb, mint később. Nem tudom, hogy végleg ide fogok írni vagy ez csak egy átmeneti időszak, de most nem tudok oda, ahova eddig. Igazságtalannak tartom, hogy olvassák az [egyes] emberek, én meg nem tudok róluk semmit. Persze, csak én tehetek arró, hogy írok, meg nem muszáj nekem feltenni ezt a netre, de az írásra szükségem van, s ha csak a gépemen van, nem látom az értelmét és abbahagyom.