Esős időben göndörödik a hajam. Kár, hogy nem a szempillám.
Elengedtem magam megint egy kicsit, és jó nagyot zuhantam. Nem tudok aludni, nagyon elkeseredek az apróságok miatt is, de munkában legalább erős vagyok, barátságos és bátor, az meg feltölt. Aztán hazajövök, és megint elindulok lefele.
De nem írok többet erről, mert semmi értelme. Sőt, írni sem nagyon van. Elköltöztem, de most úgy érzem, teljesen fel kellene hagyni ezzel. Még a kezem is azt mondja, kínlódás ez neki. Meglátjuk. Nem tudom. Nincs értelme. Fáj. Kimerít, fel akarom adni. Túl akarok lenni rajta. Nem akarok. Egy szúnyog miatt ébren voltam fél 2-ig és sírtam keservesen. Ki tudja már, mi miért van. Ennyi az egész. I am pushing my luck, éreztem ma este, amikor kiléptem a sötétbe borul városba és elindultam hazafele kabát és esernyő nélkül. A tegnap esett, de mégsem vittem ernyőm magammal, amikor a tesómhoz mentem, mert épp elállt egy pillanatra. Szerencsém volt és nem kapott el arrafele sem, hazafele sem. Az éjjel is zuhogott, amikor megébredtem egyszer egy rémálom miatt, de a reggel csak be volt borulva, így ma sem vittem ernyőt magammal. Elkapott egy kicsit, amíg átszaladtam ebédszünetben a kantinba, és aggódva reméltem, hogy amikor haza kell menni, nem fog esni, és úgy is lett, de ahelyett, hogy hálát adva az égnek egyenesen haza menjek, én fogtam magam és elkísértem a tesómat szinte hazáig, segítettem neki vásárolni, majd elmentem shoppingolni és negyed tíz volt mire hazaértem. Megúsztam szárazon, de holnap jobb lenne ernyőt vinni. Túl sokszor még az én szerencsémmel sem lehet megúszni.
Miért halgassam a saját zenémet, amikor hallgathatom a szomszédét. Ducducduc.
Két napja szomorkás az ég reggelente. Úgy vártam már, hogy essen, és ma elkezdett végre. Pont akkor, amikor letettem a telefont és kiadtam egy fájdalmas nyögést az arcomon lecsúszó krokodilkönnyek mellé. Talán nem jó ez a szó, krokodilkönnyek. Azok felületesek szoktak lenni, az enyémek meg valahonnan nagyon mélyről áradtak. Megnyugtatott kicsit, hogy az ég is együttérez. Kinyitottam az ablakot, kiültem a párkányra és kidugtam a jobbkezem amennyire csak tudtam. A pizsamám ujja vizes lett, de mit számít, ami kint történik velem, amíg bent ennyi szomorúság van.
Van két telefonszámom, a héten hátha ráveszem magam és felhívom az egyiket. Jobb előbb, mint később. Nem tudom, hogy végleg ide fogok írni vagy ez csak egy átmeneti időszak, de most nem tudok oda, ahova eddig. Igazságtalannak tartom, hogy olvassák az [egyes] emberek, én meg nem tudok róluk semmit. Persze, csak én tehetek arró, hogy írok, meg nem muszáj nekem feltenni ezt a netre, de az írásra szükségem van, s ha csak a gépemen van, nem látom az értelmét és abbahagyom. |