A 41-es villamoson ülve ma este, kezemben az új cipősdobozom, magam voltam egy pillanatra, az a magam, aki líceumban voltam. Aki érdekesnek tartja magát, szeret különcködni és mindig filmben, versben, elbeszélésben érzi magát. Aki úgy gondolja, nem baj az, ha az ember alvászavarban szenved, legalább van idő olvasni meg írni, és ha másnap olyan fáradt, hogy esik össze, és karikásak a szemei, akkor legalább mindenki felfigyel rá és azon töpreng kíváncsian, hogy vajon mitől lett ilyen ez a lány, mi az, ami gyötri és hogyhogy nem törött meg eddig. Gyorsan elmúlt ez a pillanat, és visszatért a mostani magam, aki már tudja, hogy ami gyötör, az előbb-utóbb összetör, és hogy csak azért, mert valaki képes villamoson ülni és nyitott szemeit az ablakon túlra szegezni hosszú megállókon keresztül, az nem jelenti azt, hogy még nincs összetörve belül. Meg hogy semmi érdekes nincs bennem, a világ semmivel sem lenne szegényebb nélkülem.
|
|