Régebb sem volt mindig jó, de legalább bíztam magamban. Tudtam magamról [vagy csak azt hittem magamról], hogy bármit meg tudok tanulni, ha nekiállok, bármit meg tudok csinálni, ha megerőltetem magam és időben meglesz. És bíztam abban, hogy szerencsés vagyok és valahogy csak megleszek és minden rendben lesz. És volt amiről álmodozni, el tudtam képzelni olyan helyzeteket, amikről azt hittem, hogy jól érezném magam bennük, és lehetségnesnek tartottam, hogy valamikor megtörténik. Most már lassan mindenben csalódtam, főleg az emberekben, de az egyetemben is, az életben is, és ami a legrosszabb, magamban is. Kiderült, hogy mégsem tudok megtanulni mindent, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok felfogni, amik meghaladják az értelmi szintemet, és vannak dolgok, amiket hiába értek meg, mert nem tudok megjegyezni vagy ha igen, akkor néhány nap vagy hét múlva elfelejtek. Megtudtam azt is, hogy egy csomó mindent nem tudok megcsinálni, nem vagyok képes rá, túl nehéz vagy bonyolult vagy csak valamiért nem megy. [Most a héten is egy rohadt 10 mondatos lengyel házi.] Nehezen tudok már elképzelni olyan helyzeteket, amikben jól érezném magam, mert ha véletlenül lehetségesnek tartom, hogy eljutok oda, mindig ott van az a gyanú, hogy ugyanilyen depressziós leszek majd akkor is, és nem fogok tudni örülni neki. Meg hát senki sem akar engem, egyedül meg nincs ahogy jó legyen.
Írjon valaki valamit, mert olyan egyedül vagyok most.
Írjon valaki valamit, mert olyan egyedül vagyok most.