Ma is bent voltam 11 órát, amiből annyit épp nem, de 10-et minden bizonnyal végigdolgoztam. A tegnap durvább volt, meg kétszer ennyi munkát kellett elvégeznem és csak 10 órát maradhattam bent. Így is elkéstem a pszichológustól, de nagyon rendes volt, és amikor felhívtam, hogy nem érek el, azt mondta, megvár, ráadásul még meg sem haragudott vagy ha igen, akkor nagyon jól leplezte. Ez utóbbi változat sem lepne meg, mert elég jól leplez mindent. Vagyis összesen kb. három arckifejezését ismerem, és egyikről sem tudom pontosan, hogy mit takar. Igaz, vannak még emberek, akikről semmit sem tudok leolvasni az arcukról, szemükből, mintha egyszerűen a kimértségével megtehetné azt, hogy legalább tíz méter távolságra tartson engem. Ez nagyon szokott zavarni, amikor nem csak azzal nem engednek közel, hogy nem beszélnek/mesélnek eleget, hanem ezzel is.. Na de nem erről akartam mesélni, hanem a mai napról, ami igazából már a tegnap, vagyis a péntekről, nov. 16-ról, José bácsi szülinapjáról, akit az isten éltethetett volna még vagy ötven évig, hogy még írjon és írjon, mert jól csinálta. Megállítom magam mielőtt megint elkanyarodnék, mert ugyan 16-a ennek a bejegyzésnek a lényege, de nem Saramago az, akiről írni akartam, hanem saját magam. Szóval ott voltam, hogy besötétedett már egy jó ideje és én épp* most fejezem be a munkát.
*de szép kis alliteráció
A fárasztó munkanap [és hét] végén megengedtem egy lánynak [akit most nem fogunk megnevezni, mert az 5 darab olvasóm közül 3 biztos ismeri és engedjük meg neki, hogy tudta nélkül inkább ne fedjük fel kilétét], hogy elvigyen teázni. De előbb befokhagymaszószoztunk a KFC-ben, mert az olyan jó. Pontosabban inkább ő, mert én csak két szál szalmakrumplit mártottam bele a vajonlátottvalahafokhagymát?szószba. És mivel ilyen jól sikerült visszatartanom magam a szalmakrumpli esetében, úgy gondoltam, megérdemlek egy kis finomságot és a vodkás almalé mellé egy nagy adag chocolate mousse-t is rendeltem. Ja igen, a teázásból vodkázás lett, de hát mit tehetünk, ha a teázó menüjében az is volt? Mindenféle volt ott, még jägermeister is meg mindenféle szeszek. Nem is néznéd ki a helyből, mert olyan igazi teázó, tele teákkal meg teás csészékkel mindenhol, kis kerek asztalokkal meg minden. Belegondoltam, hogy milyen lenne fejenként 3-4 shot tequilat felhúzni ott, hogy néznének ránk az emberek és arra a következtetésre jutottam, hogy furcsa lenne meg vicces, de most ejsze inkább mégsem. Ezért olyasmit választottam, amiről csak a pincércsaj tudja, hogy alkohol is van benne, mindenki más azt gondolhatja, hogy gyümölcslé. Még mindig jobb, ha egy ember gondolja azt rólam, hogy hülye alkoholista, mintha több. Igaz, most ezt elszúrtam, mert azzal, hogy elmeséltem, már 6 lesz, feltéve, ha az öt olvasóm közül még egyik sem unta meg a hosszú mondataimat és egyáltalán eljutott ennek a bejegyzésnek a második bekezdéséhez, annak is a közepéhez. Na jó, legyen a végéhez, mert másképp senki sem fogja tovább olvasni. Annyit még beleszorítok ebbe a bekezdésbe, hogy egyszer azért kipróbálnám, hogy milyen érzés megrészegedni egy teázóba, miközben idős pasik és a velük járó huszonéves csajok [épp mint M meg én annak idején, ő is elvitt engem teázóba] csúnya pillantásokat vetnek rám és össze-összesúgnak.
Saramago szülinapjából már csak pontosan két perc volt, amikor beértem a lépcsőházba. Lekéstem az utolsó metrót, de így legalább megtudtam, hogy gyalog 41 percnyire van tőlünk az Afi. Meg azt is, hogy nem mindig félek, amikor Bukarestben éjjel gyalogolok. És rájöttem megint arra, hogy itt talán éjjel hülyébben vezetnek, mint nappal. És arra, hogy november azért jó, mert a csend az egyetlen dolog, amitől meg lehet különböztetni az este 7 órát a fél 12-től, mert ugyanolyan sötét van. Na meg a hideg, de az elég változó tud lenni. Nem írok többet, bocs, alvás.
*de szép kis alliteráció
A fárasztó munkanap [és hét] végén megengedtem egy lánynak [akit most nem fogunk megnevezni, mert az 5 darab olvasóm közül 3 biztos ismeri és engedjük meg neki, hogy tudta nélkül inkább ne fedjük fel kilétét], hogy elvigyen teázni. De előbb befokhagymaszószoztunk a KFC-ben, mert az olyan jó. Pontosabban inkább ő, mert én csak két szál szalmakrumplit mártottam bele a vajonlátottvalahafokhagymát?szószba. És mivel ilyen jól sikerült visszatartanom magam a szalmakrumpli esetében, úgy gondoltam, megérdemlek egy kis finomságot és a vodkás almalé mellé egy nagy adag chocolate mousse-t is rendeltem. Ja igen, a teázásból vodkázás lett, de hát mit tehetünk, ha a teázó menüjében az is volt? Mindenféle volt ott, még jägermeister is meg mindenféle szeszek. Nem is néznéd ki a helyből, mert olyan igazi teázó, tele teákkal meg teás csészékkel mindenhol, kis kerek asztalokkal meg minden. Belegondoltam, hogy milyen lenne fejenként 3-4 shot tequilat felhúzni ott, hogy néznének ránk az emberek és arra a következtetésre jutottam, hogy furcsa lenne meg vicces, de most ejsze inkább mégsem. Ezért olyasmit választottam, amiről csak a pincércsaj tudja, hogy alkohol is van benne, mindenki más azt gondolhatja, hogy gyümölcslé. Még mindig jobb, ha egy ember gondolja azt rólam, hogy hülye alkoholista, mintha több. Igaz, most ezt elszúrtam, mert azzal, hogy elmeséltem, már 6 lesz, feltéve, ha az öt olvasóm közül még egyik sem unta meg a hosszú mondataimat és egyáltalán eljutott ennek a bejegyzésnek a második bekezdéséhez, annak is a közepéhez. Na jó, legyen a végéhez, mert másképp senki sem fogja tovább olvasni. Annyit még beleszorítok ebbe a bekezdésbe, hogy egyszer azért kipróbálnám, hogy milyen érzés megrészegedni egy teázóba, miközben idős pasik és a velük járó huszonéves csajok [épp mint M meg én annak idején, ő is elvitt engem teázóba] csúnya pillantásokat vetnek rám és össze-összesúgnak.
Saramago szülinapjából már csak pontosan két perc volt, amikor beértem a lépcsőházba. Lekéstem az utolsó metrót, de így legalább megtudtam, hogy gyalog 41 percnyire van tőlünk az Afi. Meg azt is, hogy nem mindig félek, amikor Bukarestben éjjel gyalogolok. És rájöttem megint arra, hogy itt talán éjjel hülyébben vezetnek, mint nappal. És arra, hogy november azért jó, mert a csend az egyetlen dolog, amitől meg lehet különböztetni az este 7 órát a fél 12-től, mert ugyanolyan sötét van. Na meg a hideg, de az elég változó tud lenni. Nem írok többet, bocs, alvás.