Nov. 13. Pont két éve történt, hogy elvitt a mentő. Szombat volt és reggel 8-tól délután 3-4-ig volt órám, 5-től meg angol. Legalábbis ez volt a terv, de 11 körül rosszul lettem. Kijöttem a teremből, szembe öntöttem magam egy kis hideg vízzel, majd szembe néztem magammal a tükrön keresztül. Mintha egyenesen a falat láttam volna, pont olyan színem volt. Nem lettem jobban, ezért leültem a terem előtt egy székre, hátha. Aztán hánytam és sehogysem lett jobb az állapotom, ezért visszamentem a terembe, összeszedtem a dolgaimat és elindultam haza. Csakhogy a lépcsőn nem sikerült lemenni, nem csak hogy menni nem tudtam, de állni sem. Kiterültem a lépcsőn. Összegyűlt néhány ember körülöttem, leültettek egy székre, én átfeküdtem egy asztalra. Nem tudtam már ülni sem. Aztán jött egy mentő és elvitt a sürgősségire. Az akkori barátom is odaért, mire én is, és megvárt kint, amíg beperfúzióznak a szervezetembe egy csomó fájdalomcsillapítót. Arról már meséltem annak idején, hogy a perfúzió eleinte fordított irányban működött, és a csövön keresztül a vérem jött ki egy méternyire a testemből. Arról viszont nem, hogy az akkori barátom két nappal azelőtt ölelt meg először egy szinte egy hónapos érintésszünet után. Nem csak érintés, mert vagy két hétig rám sem nézett, hozzám sem szólt. Meg voltam büntetve, mint annyiszor abban a kapcsolatban. Ahogy ott álltunk a tó mellett és ránk sütött a nap, nem gondoltam arra, ami most megfogalmazódott bennem, hogy talán azért lettem annyira rosszul, hogy foglalkozzon velem egy kicsit. Azután 1-2 hónaponta egy enyhébb változatban, de ehhez hasonló módon rosszul lettem. Elmentem orvosokhoz, elvégeztek egy halom tesztet és mégsem sikerült megtalálni az okát. Az utolsó doki lekönyvelte menstruációs fájdalmakként. Azóta minden hónapban háromféle fájdalomcsillapítót szedek. A múlt hónapban kibírtam gyógyszer nélkül. most vasárnap igazán kellett volna, de nem találtam meg a gyógyszereimet és nem tudtam kimenni a patikáig. Most meg azon gondolkozom, hogy sosem hittem, hogy ez csak úgy egyszerűen két évvel ezelőtt egyszer eldöntötte, hogy néha nagyon megkínoz, azelőtt meg évekig éltem és virultam ilyenfajta gondok nélkül. Talán a szervezetem nem csak a kézfájásommal meg a depressziómmal protestál az ellen, hogy nem veszem magam figyelembe [és mások sem].
S hogy befejezzem a történetet, egy kb félórás kacsanézegetés után elmentem és megtartottam az angolórámat, nagyon vigyázva arra, hogy az arcom színe ne áruljon el semmit a tízéves Sebinek és a háromnegyedes fekete blúzom véletlenül se csússzon fel a karomon. [Nem szép látvány volt amúgy, vagy két hétig látszott utána a perfúzió helye.]
S hogy befejezzem a történetet, egy kb félórás kacsanézegetés után elmentem és megtartottam az angolórámat, nagyon vigyázva arra, hogy az arcom színe ne áruljon el semmit a tízéves Sebinek és a háromnegyedes fekete blúzom véletlenül se csússzon fel a karomon. [Nem szép látvány volt amúgy, vagy két hétig látszott utána a perfúzió helye.]