Voltak már olyan napok, amikor ez járt az eszemben, de ma szinte megszületett bennem az elhatározás. Vagy ha az még épp nem, de az tuti biztos, hogy szembenéztem azzal, hogy előbb-utóbb más munkát kell majd keresnem, ebbe így bele fogok kukulni [pedig már amikor elkezdtem sem voltam túl jól]. Ez a hét csak az idegességről szólt. Hétfőn mintha nem is lett volna névnapom, semmi ünnepet nem éreztem sehol, csak idegesség, felháborodás és elkeseredés, amit egyrészt ez a sok munka, másrészt egy idióta [bocsánat, de szebb szóval nem tudom illetni ezt az idióóóóta embert] munkatársam okoz, aki több mint egy féléve nem végzi rendesen a munkáját, annyit hibázik, mintha nagyon az elején lenne, le se szarja, hogy nekünk kell majd kijavítani [mert ő nem képes rá], és hétfőn már kezdtem azt érezni, hogy direkt csinálja, hogy szépen eltervezte az év elején vagy a múlt év végén, hogy a sírba fog vinni és azt is csinálja. Ráadásul másfél hete szabadságon van és még másfél hétig szabadságon lesz [minden riportját, emailjét stb-t nekünk kell megoldanunk helyette], hogy még véletlenül se kelljen neki kijavítania a saját hibáit. Ha még 3 nappal meg találja hosszabbítani azt a rohadt szabadságot, én zárás után, ha azt egyáltalán túlélem, kiugrok az ötödikről, az fix. S ha azt is túlélem, szépen felmondok és elmegyek Lengyelországba valami magyar nyelves help deskre vagy au pairnek vagy bááármi, csak el innen. Az egyetlen dolog, ami miatt még habozok, az az, hogy ha felmondok, ezt a terápiát is félbeszakítom mielőtt még bármi is megoldódna bennem és máshol valószínűleg nem lesz pénzem terápiára [meg hát Lengyelországban hiába megyek el pszichológushoz/pszichiáterhez, nem tudok annyira lengyelül.. még így románul is elég nehezen megy].
Ki vagyok fáradva. November óta folyamatosan túlórázom, nem telik el úgy egy hét, hogy legalább 5 órát ne kelljen túlóráznom. Nem emlékszem, hány hónappal ezelőtt volt utoljára olyan, hogy ahogy letelt a 8 és fél órás munkaidő, el tudtam menni munkából. Általában napi 10 órát vagyok bent, hetente kétszer próbálok elhúzni 9 és fél óra után, hogy érjek el terápiára, de ma pl 12 és fél órát bent voltam, a tegnap 13 és felet, múlt héten szerdán is vagy 13-at. Egy-két ilyen napot ki lehet bírni, de ez már olyan régóta megy és annyira idegesít közben ez a munkatársam, akit ha egy kicsit jobban érdekelné a dolog [vagy ha a vezetőség időben lépett volna valamit és keresett volna helyette valaki mást], akkor jobban eloszlana a munka és 1-2 órával hamarabb haza tudnánk menni, na szóval már olyan régóta így megy és annyira idegesítő, hogy idegileg és energiailag NEM BÍROM!!!
Na tessék. Azt mondja a terapeutám, hogy nem vezetem le a dühöt, amit a környezetem/világ miatt érzek, hogy nem elég a sírás ahhoz. Na tessék, itt van. Jobban érzem magam? Nagyon nem, csak még idegesebb vagyok, mert megengedtem neki, hogy átvegye az uralmat a gondolataimon. És minden rosszal kapcs. így érzek: ha foglalkozom vele, csak rosszabbul érzem magam. Nem hiszek abban, hogy piszkálni kell a sebeket és attól elmúlnak, akkor is, ha fájdalmas a piszkálás időszak. Sosem fog elmúlni, csak annyit lehet tenni, hogy nem gondolunk rá, eltereljük a figyelmünket valami mással/újjal mindig, menekülünk, költözünk, állandóan mozgásban vagyunk, s hátha egyszer majd teljesen elfelejtjük.
Ki vagyok fáradva. November óta folyamatosan túlórázom, nem telik el úgy egy hét, hogy legalább 5 órát ne kelljen túlóráznom. Nem emlékszem, hány hónappal ezelőtt volt utoljára olyan, hogy ahogy letelt a 8 és fél órás munkaidő, el tudtam menni munkából. Általában napi 10 órát vagyok bent, hetente kétszer próbálok elhúzni 9 és fél óra után, hogy érjek el terápiára, de ma pl 12 és fél órát bent voltam, a tegnap 13 és felet, múlt héten szerdán is vagy 13-at. Egy-két ilyen napot ki lehet bírni, de ez már olyan régóta megy és annyira idegesít közben ez a munkatársam, akit ha egy kicsit jobban érdekelné a dolog [vagy ha a vezetőség időben lépett volna valamit és keresett volna helyette valaki mást], akkor jobban eloszlana a munka és 1-2 órával hamarabb haza tudnánk menni, na szóval már olyan régóta így megy és annyira idegesítő, hogy idegileg és energiailag NEM BÍROM!!!
Na tessék. Azt mondja a terapeutám, hogy nem vezetem le a dühöt, amit a környezetem/világ miatt érzek, hogy nem elég a sírás ahhoz. Na tessék, itt van. Jobban érzem magam? Nagyon nem, csak még idegesebb vagyok, mert megengedtem neki, hogy átvegye az uralmat a gondolataimon. És minden rosszal kapcs. így érzek: ha foglalkozom vele, csak rosszabbul érzem magam. Nem hiszek abban, hogy piszkálni kell a sebeket és attól elmúlnak, akkor is, ha fájdalmas a piszkálás időszak. Sosem fog elmúlni, csak annyit lehet tenni, hogy nem gondolunk rá, eltereljük a figyelmünket valami mással/újjal mindig, menekülünk, költözünk, állandóan mozgásban vagyunk, s hátha egyszer majd teljesen elfelejtjük.