Ez az ősz+télelő nem a legjobb időszaka a blogomnak. Nem igazán van írhatnékom, mert a legtöbbször csak panaszkodni tudnék, azt meg már én is unom. És szánalmasabbnak érzem magam, ha panaszkodom, mint ha egyszerűen magamba fojtom. De azért néha történnek érdekes dolgok, s ha épp tűrhető kedvem van, talán le is tudnám írni. Így próbálom meggyőzni magam, hogy ne fojtsam meg a blogom, ha már magam meg is fojtom szép lassan.
Sok minden történt szeptember óta. Elkezdtem dolgozni, megszerettem majd megutáltam embereket. Az exeim elkezdtek hiányozni vagy épp nagyon megsértettek és többet beszélni sem akarok velük egy jó ideig. És rájöttem, hogy úgy szerettem azt az időszakot, amikor el voltam jegyezve, volt minek örülni s mit várni. M most is azt mondja, néhány év múlva nyugdíjba megy és velem szeretne élni. Ha nem lesz senkim, talán belemegyek, pedig annyira megbántott akkor is, utána is, azelőtt is. Mindenki megbánt, de talán van olyan, akinek meg lehet engedni, mert a jó, amit tesz, az nagyobb és tartósabb. M-szal bátrabb lettem, erősebb, úgy éreztem, fontos vagyok. Most is van egy srác. X ideje járunk és x/2 ideje gondolkozom azon, hogy szakítani kellene. Általában jó vele, nagyon rendes és tele van élettel, tiszta élvezet beszélgetni vele. De nem érzem magam fontosnak. Nem tartja be a szavát, feledékeny [vagy csak direkt csinálja]. Tudjátok, ezek a találkozunk holnap este, és holnap este kiderül, hogy felhívta egy haver, hogy menjenek sörözni, s elment. Nem gond, mehetek én is sörözni velük, de amikor nem csak mi vagyunk, akkor alig szól hozzám. Kicsit olyan, mintha én csak akkor kellenék, amikor senki más nincs körülötte. El kéne beszélgessek vele erről, de félek, hogy akkor többet nem lesz, és az igazság az, hogy egyelőre jobb az a jó, amit tőle kapok, mint az a rossz, amit miatta érzek. Sokkal több ideig vagyok jól, amióta ő körülöttem van.
Egyebek is történtek, pl. az esti részegségem meg kórházlátogatásom, amiről meséltem. A telefonom az egyik kolleganőmnél maradt, a kabátom egy másiknál. A kesztyűmet még nem kerestem meg, de hátha az is megvan valahol. És voltam Chisinauban, tiszta jó volt. Sajnos épp nagyon fájt a fogam, mert két nappal azelőtt húzták ki, és naponta csak 3 fájdalomcsillapítót lehetett bevenni, ami nem volt elég. Most már elmúlt a fájdalom, legalábbis ha nem érek hozzá, akkor nem fáj és nem vérzik. Apropo fájdalom, másfél hete meghalt nagymamám. Pont a lánya szülinapján. Nem anyumról van szó, hanem apámnak egyik testvéréről, ugyanis ez a román nagymamám, akit öt és fél éve nem láttam, és a temetésre sem mentem el, hogy lássam, mert azt hiszem, anyum temetése után nem voltam temetésen. Biztos megviselt volna nagyon, ha végig kell nézzem. Így is eszembe jutott az a tizenakárhány évvel ezelőtti eset, de ha láttam volna, olyan lett volna, mintha újra meghalt volna anyum. Bonyolult dolgok ezek. Nagyon összetett érzéseket keltett bennem, bűntudatot, szomorúságot, félelmet, fájdalmat. Ha netán nem lett volna elég a fogfájdalmam, a depresszióm és az, hogy az új barátom nem foglalkozik velem eléggé. A jó dolog viszont az, hogy a török nyelvtudásom máris meghaladja a német nyelvtudásomat. Igaz, ez nem a török, hanem a német nyelvtudásomat minősíti, de hátha rövid időn belül megfordul a helyzet. Ja igen, a barátom török. Épp most járt le a tartózkodási engedélye, ezért a tegnap vissza kellett mennie Isztambulba. Ha minden jól megy, csütörtökön már jön is vissza, ha nem, akkor majd januárban. Ha januárban, akkor nem tudom, milyen évvégém lesz. Titokban azért bízom a világvégében. Az egyetlen dolog, amit érdemesnek látok ahhoz, hogy érte kibírjam azt a sok rosszat, amivel együttjár az élet, az egy jól működő kapcsolat. Az elején nagyon jó volt Sefával. Két napja voltunk együtt, és már azt tervezte, mit csinálunk két év múlva. Én mindig azt csinálom, és úgy örültem annak, hogy végre találok valakit, aki ugyanannyira buta, mint én. Most már nem vagyok benne a terveibe, s ha igen, akkor is megváltoznak az utolsó pillanatban és csak egy plusz valaki vagyok. Mindenhol pluszban vagyok.