Írnom kell, mert forognak bennem a szavak, csak Pilinszky és Bacovia és egyéb ilyenek, mik soha nem voltak az enyémek, de hát nincs is semmi sajátom, talán csak ezek a könnyek, amik kb negyvenpercnyi forgolódás után mindig, menetrendszerűen kikívánkoznak és gyötrik a szemem, nem elég, hogy aludni nem tudok, de még sírnia is kell a szememnek. Egyre fáradtabb, lehangoltabb és gyengébb a szemem és én. Elegem van az emberekből, akik elfelejtenek, akik elmennek, akik belekezdenek valamibe, aztán szóval vagy szó nélkül abbahagyják, sarkon fordulnak és belefognak valami másba. Kellett nekem újra facebook. Nyugodtabb voltam anélkül. És egyedülebb, ami azt illeti. És nem volt, mivel eltöltsem az éjszakai óráimat, most klikkelgethetek agymosásosan. Igaz, így még könnyebben elszomorít a helyzetem, mert találkozom olyanokkal, akikről tudni sem akarok, és mert látok örömöket vagy olyasmit, ami talán jó lenne nekem is, vagy amit szerettem volna, de feladtam, mert nem jött össze és soha nem is fog. És nem akarom már ezt folytatni, legyen vége. Mindenfélét összegondolok, de nem fogok most többet írni, nincs értelme, minden csak rossz. Ma is feladtam egy barátságot, amit pár évvel ezelőtt nagyra tartottam és még a tavaly is nagyon ragaszkodtam hozzá. Dögöljön meg minden vagy legalább én. És feladtam egy kezdetet, mert a vége úgyis rossz lenne. És tele vagyok méreggel, kár, hogy csak a jó dolgokat öli ki belőlem. Utálom minden pillanatát annak, amikor nem tudok aludni. Rohadna meg minden. Vajon nem fog megpenészedni a fejem a sok sírástól?